2 hét Kínában

Lehet, hogy kicsit furcsának tűnik, de nekem általában egy nyaralás kb max 10-12 napra van hitelesítve, utána már lassacskán mennék vissza haza a nyugiba a normális dolgaimhoz. Egy kicsit itt is lehet ezt most érezni, mert jó dolog kikapcsolni meg minden, de sokkal királyabb lenne, ha mondjuk 8 nap után azt lehetne mondani, hogy STOP, most vissza a normálisba, aztán 1 hónap múlva folytatjuk a maradék 6 nappal. Ok, tudom van rá megoldás, úgy hívják, hogy 1 hetes nyaralás, de annyi időre meg nem érdemes messzire utazni. Mindenesetre azért megpróbáltuk jól kihasználni az utolsó két napot, arra is vigyázva, hogy ne legyen túl izzadtságszagú.

Ez azzal is járt, hogy még többet aludtunk (most már nálam is felkúszott 9-10 órára a napi adag), illetve jobban odafigyelünk, hogy csak minőségi helyen együnk, mert már csak kevés lehetőség van új kajákat kipróbálni, ezért bele kell húzni.

Tegnap a program gerince az állatkertben volt, meg akartuk nézni a legendás pandákat, illetve nagyon dícsérte az útikönyv az akváriumos részt is.  Nos, a budapesti állatkert is jó hírnek örvend, és kocsival kb 3 percre lakunk tőle, de még egyszer sem sikerült elmenni az utolsó 5 évben, ez azért sokat elmond arról, hogy mennyire érdekel ez a program. De Irina nem akart újabb parkokat, én pedig újabb vásárlást, úgyhogy ez jó kis kompromisszumnak tűnt, és végül is egynek elment. A pandák túl vannak hájpolva, nem csinálnak semmit, csak döglenek, esetleg rágcsálnak. Ennyi törődésért azért kicsit többet várna az ember! Ha elég kitartóan nézed a képet, akkor középen enni fog  panda - ezt kaptuk mi is!

És egy pózeres:

A vizes rész olyan szintem meg volt tömve visítozó és rohangáló (hátul kivágott naciban, hogy praktikus legyen) gyerekekkel, hogy mikor néztem a mellettünk lévő zsúfolt akváriumokat, az merült fel, hogy igazából a halak ingyen látják ugynazt a látványt, amiért mi fizettünk. A végén viszont volt egy fóka- és delfinshow, az eléggé ott volt, még nem voltam ilyenen, ezek a delfinek tényleg jól nyomják.

Mivel lassan vége, ezért módszeresen búcsúzkodtunk a várostól, ennek jegyében visszamentünk az eddigi legjobb éttermünkbe a Sanlitun környékre, és kirendeltünk 5 féle egzotikus cuccot. Sajnos most nem jött össze. A kígyóból készült húsgolyó savanykás volt (lehet, hogy a szósz miatt csak), és inkább rossz, mint közepes ízű. Volt egy tutinak tűnő étel: marhahús valamilyen módra, bambusszal. Nos az a „valamilyen módra” nem kellett volna, mert azt jelentette, hogy valahogy megfőzték és befestették a zsíros részét, hogy ehetőnek tűnjön, de amikor egy jó nagy darabba belekóstolsz, akkor félúton a gyomorba tudatosul benned, hogy telibe toltál el egy jó kis színtiszta hájdarabot..A kacsaszív az elment, bár túl savanyú volt a szósz, egyedül a korábban unalmasnak tűnő tojásos palacsinta volt ehető, az tompította a többinek az ízét. Kár hogy leromboltunk ezekkel a rossz választásokkal egy korábbi mítoszt..A kaja után már csak egy cél lebegett a szemünk előtt: minél hamarabb hazajutni a szállodai szobába!

Utolsó napra korábban a víziparkot terveztük, de szerencsére reggel még egyszer rákerestünk, és kiderült, hogy iszonyatosan tömve van hétfőn is, ráadásul baromi retkes az összes öltöző és zuhanyzó. Úgyhigy inkább a jó időt kihasználva elmentünk inkább a Tiltott Városba, amelynek a környékét már az első napon is bebarengoltuk. Ez egyszemélyben volt épület és park is, de tényleg a jobbik fajtából, és végre monszunidő nélkül is láttuk a környéket.

Előtte még délben elmentünk a környék legtutibb kacsázó helyére, az utolsó napot méltón akartuk megtartani. A rangját némileg megadja, hogy sorszámot kell húzni, aztán fél-másfél órás várakozási idő kell a bejutáshoz (szerencsére nem kell ott megvárni, el lehet mászkáni). Úgy gondoltuk, hogy este lesz az ünnepi pekingi kacsa, délben pedig megint próbálunk szolídan kockáztatni. Ugye itt elsősorban a kacsát tudják jól, ezért nem a pekingi változatot, hanem rántott ananászos kacsát kértünk tavaszi tekercsekkel és lótuszmagból készült süteményt. Kihozzák a kacsát, megízlelejük, valami oltári szar, Irina azt mondja, hogy ez szerinte hal (ugye ő rosszul van a helételek szagától is). Inkább savanyú volt, úgyhogy ananásznak is fura volt egy kicsit. Viszont teljesen úgy nézett ki, mint az étlap képén, elkönyveltük, hogy biztos a fűszerezése volt fura. Aztán este kiderült, mikor jobban átnéztük ismét az étlap képeit, hogy a pincérfaszi (aki ugye nem tud egy kukkot sem angolul, de még olvasni sem, ezért a képekre mutogatva vesszük fel a rendelést) valamit összekeverhetett, és sajnos az ugyanúgy kinéző rántott skorpióhút hozták ki. Hát nem volt jó.

A délutáni programok viszont annál inkább! A Tiltott Város tényleg lenyűgöző, szép, nagy terek vannak benne, amelyek teljesen felszívták a hétfőn mérsékeltebb tömeget. Jó érzés volt Peking gyakorlatilag legközepén szinte teljesen egyedül sétálgatni. Most is jöttek fényképezkedni a helyi lányok - nyilván Irinához.

Ezután még gyorsan elugrottunk az első nap már meglátogatott Jingshan Parkba, megnézni a panorámát a városra jó időben is. Azért van egy kis különbség az első napihoz képest, bár élőben jobban kijött, mert a páratartalmat is lehetett érezni.

A végére még kipróbáltunk egy riksát is. Eddig ezeket módszeresen kerültük, mert nagyon agresszívak voltak a sofőrök, semmi kedvem nem volt hozzá, hogy jól átverjenek, aztán ott kelljen veszekedni a végén az áron. Most viszont egy női sofőr ajánlkozott, és sikerült előre megalkudni a díjban. Nagyon fasza volt az út, igazából valószínűleg már korábban is meg kellett volna próbáljuk, az elején egy kemény alkuval.

220 felett..

Este aztán a záró kacsavacsora a jó helyen. Ezúttal tényleg kacsát hoztak, pekingi módra a szokásos kellékekkel (kicsi palacsinták , amelyekbe be lehet csomagolni a pakkot, uborka, zöldhagyma, és szójaszósz). Pompás volt, méltó záróvacsora! Így készült az utolsó fázis, az utánpörkölés:

Egy pár megfigyelést még ideírok, nehogy bennem maradjon, és megártson :

- érthetetlen módon nincsen jó kínai popzene (vagy legalábbis nem sikerült vele találkozni), kénytelenek ők is a nyugati médiában ömlő számokat játszani, ha jó hangulatot akarnak teremteni. Szégyen.
- a nyugati gyorsétteremláncok (Meki, KFC, Starbucks főleg) szinte teljesen letarolják a pekingi és sanghaji picot, tűt sem lehetett leejteni egyik helyen sem, pedig minden második sarkon beléjük lehet botlani. Ha hirtelen még egyszer ennyi nyitnának, az is simán tele lenne.
-szupermarketek viszont egyáltalán nincsenek. Egyetlen WuMartot láttunk a két hét alatt, pedig sokat mászkáltunk a városban. Sztem inkább naponta eljárnak vásárolni a kisboltokba.
- Az átlagember nem ad túl sokat az öltözködésre, hiába van a legújabb mobil a kezében, látszik, hogy a legolcsóbb egyszínű szürke póló van rajta. A legszélsőségesebb eset a (4 csillagos, elegáns) szálloda utazásszervező irodájában és kisboltjában dolgozó srác. Az első nap érdeklődtünk nála, akkor szúrtam ki, hogy a szokásos egyszínű – amúgy inkább alápólónak mondható – felsőjének a jobb kezén van egy nagy folt, mintha egy madár megáldotta volna szerencsével. Semmi baj, előfordul, biztos nem volt ideje átöltözni a nagy rohanásban. Amúgy jó fej volt, beszélgettünk kicsit, kiderült, hogy gyűjti az érméket. Másnap reggel gonodoltam, hogy meglepem, találtam a bőröndben egy 100 Ft-ost, nagyon örült neki. Nézem, bakker ugyanabban a madárszaros pólóban van még másnap is. Ma este (4. nap!!), csak kíváncsiságból elmentem az iroda előtt, még mindig ugyanabban a pólóban nyomja..
- és a végére még egy érdekes trend, a lányok előszretettel raknak a hajukba macskafület imitáló kis háromszög alakú díszeket, mint amilyen Catwoman-nek van. De még az idősebbek is. Megagáz.
-Hogy azért valami pozitív legyen a végére:  bármerre is jártunk, egyszerűen mindenkin látszott a hatalmas munkamorál: a metrótérképosztogatótól a tér oldalán nyársra húzott dinnyét áruló néniig teljes beleéléssel végzik a feladaukat, mitha az életük múlna rajta. 

Most már csak a pakolás van hátra, majd holnap reggel korán ki a reptérre, délelőtt indulás, érkezés délben Helsinkibe (nyerünk 7 órát), majd koraeste már otthon leszünk!

A tegnap esti sikeren felbuzdulva kora reggel (11.30-as indulás :-) ) visszamentünk a Sanlitun környékre, annál is inkább, mert kiszúrtunk egy Hooters bárt, és Irina oldalát furdalta a kíváncsiség, hogy mégis mit is tudnak ott a pincérlányok, és az én oldalamat meg még jobban! Hát, sajna nem volt egy nagy szám, a budapesti klasszisokkal veri szerintem. Úgy látszik, hogy nem olyan könnyű feladat olyan csakokat találni, akik jól is néznek ki és angolul is beszélnek. Furamód a közönség inkább lányokból állt, nem is értem, mi a fenének megy egy lánycsapat a Hootersbe?? Ezután a nappali Sanlitunt tanulmányozgattuk. Amúgy a környék az elmúlt évtizedben lett felkapott, korábban főleg az itt élő lévő külföldiek (nagykövetségek, cégek) kereslete nyomán alakult ki egy színvonalasabb rész, de aztán az állam is mögé állt, hozott ki metróvonalakat, illetve több nagy cég (Nike, Adidas pl) csinált itt presztízsberuházást, így felhúztak jó pár plázát, ahol iszonyat drágán adják a cuccokat.

Találtunk egy nagyon érdekes bárt: egy pincerészen rengeteg karaokészoba van kialakítva, és 6-8 fős bandák vesznek ki egy-egy szobát, aztán ott sipítoznak órákon keresztül, a pincérek meg közben hordják nekik a kaját/piát. Belógtunk a labirintusba (kicsit Bibliothéque Pascal-osan beteges volt a kialakítás, ha valaki látta a filmet), és szerencsére volt a szobák ajtaján egy kis üvegablak, úgyhogy be lehetett kukkantani a szobákba, hogy az egyes folyosóra kiszűrődő vonyításnak ki a gazdája. Nem volt merszem telibe bevillantani az abéakon, úh csak az alábbi illusztrációt sikerült lőni, egy 50-es néni tánzicik és énekel a a macskaajtó mögött.

Régi adósság volt a Behai park, amelyet az egyik legszebb helynek tartanak Pekingban, mert egy tó körül van kialakítva, úgyhogy mindenképp kötelező program volt. Addigra már eléggé kifáradtunk a sok talpalásban, úgyhogy kapóra jött, hogy lehetett vízibiciklit bérelni, ráadásul volt egy kis motorja, úgyhogy még tekerni sem kellett. Nagyon hangulatos volt. Szerencsére most már itt is ragyogó tiszta idő van, úgyhogy kezdünk barnulni, mint a helyi kacsák.

Estére pedig a parkhoz hagyományos szórakozónegyed következett a Hohai utca, ahol a egy keskeny tó két oldalán sorakoznak a bárok szépen kivilágítva, és élő zenét kínálva (változó minőségben). Ha a tegnapi Sanlitun volt a hazai Kazinczy utca környéke, akkor a Hohai utca a dunaparti korzónak felelne meg, ha lenne nálunk ennyi teraszos bár. Sajnos eléggé túl volt árazva és rossz minőségű kaja/pia is jutott végül, pedig alaposan mérlegeltünk a kiválasztásnál. A kilátás azonban tényleg páratlan volt, úgyhogy nem akarok panaszkodni.

Este még a szállodába visszaérve beneveztünk egy páros masszázsra, alaposan szétszedték a hátamat, remélem, hogy nem szakított el benne semmit a masszőzcsaj, pedig olyan ártatlannak tűnt. De viszonylag hamar megtalált a bal oldalon egy érzékeny pontot, és utána ráment és csak nyomta nyomta. Mégmost, másnap reggel is sajog.

A mai napnak is vannak megfigyelései:
-  bármilyen hivatalos személlyel találkozunk (kaller, beléptetőember, jegyárus, rendőr, stb.), senki nem él vissza a “hatalmával”, ha látják, hogy nincs kéznél a jegy, inkább továbbengednek, hogy ne tartsuk fel a sort, és teljes mértétkben hiányzik a nálunk azért előforduló, “majd én megmutatom, hogy mekkora góré vagyok itt a pultnál” mentalitás.
-közlekedés: Nem veszik túl komolyan a piros lámpát, ha épp nem megy a másik oldalról senki, akkor simán áthajtanak a rendőr szeme láttára is. Ráadásul az utak két szélén van egy-egy sáv, amelyek külön életet élnek, ott farkastörvények uralkodnak. Nem  számít se gyalogosélet, se zöld lámpa akár kocsi, akár kismotor, akár bicaj, akár a kis motorral hajtott bicaj (tök jók ezek, nem is gondoltam korábban, hogy ennyi típus létezik) bármikor elüthet ott.
- az utcai árusok nagyon agresszívak, csak egy szót ismer a többség: “hellllooooo”, de ezt ezernyi hangsúllyal és mimikával tudják előadni, minden szükséges információt és sales-es tudást belesűrítve
-néha nagyon el tudnak feledkezni magukról: tegnap a tömött metrószerelvényben (középen állnak) egy 25 körüli srácnak az anyja nyomta ki a pattanását az arca közepén! wtf?!

A mai napra igen erősen hatott a tegnapi vonatút, hiszen az okés, hogy hálófülke meg minden, de azért a vonatos tömegszállásos alvás nem teljesen az igazi. Mire egy kicsit magunkhoz tértünk az új helyen, már el is múlt dél, és még nem is reggeliztünk, úgyhogy sürgősen valami kaja után kellett nézni.

Azt is eldöntöttük, hogy mivel a főbb nevezetességek már egy pár park kivételével ki vannak pipálva, próbálunk szociálisabb terek felé elmozdulni: érdekes éttermek, hangulatos városrészek, bárok, stb. Szerencsére a tegnap Tom-tól kapott infókból kiderült, hogy pont egy népszerű bevásárló/sétáló utca közelében (ez azt jelenti, hogy a térképen 0,000001 mm, a valóságban pedig 10 perc séta, ha egyből eltaláljuk a jó irányt) lakunk, úgyhogy nekiindultunk ezt megkeresni. Rá is bukkantunk egy részre, tele volt vadiúj boltokkal meg éttermekkel, csak éppen sehol senki. Péntek délután 1 óra. Találtunk egy kajaplázát, csak gyorséttermekkel, és az egész full üres. Egy pár ember és a személyzet jó része aludt(!) az asztaloknál,  látszik, hogy aznap még be sem indították a sütőket, teljesen steriltiszta mindegyik (ami amúgy nem feltétlenül jellemző az eddigi tapasztalatok alapján). Rögtön eszembe is jutottak a tudósítások a szellemplázákról. Mekkora fogás!

nem vicc, középen tényleg egy pár könyököl muzdulatlanul

Aztán persze kiderült, hogy ez a sétálóutca távolabbi részének egy leágazása, és valószínű, hogy még csak most adták át, mert mellette még folyt az építkezés. Viszont ezzel úgy elment az idő, hogy minden ellenérzés ellenére bementünk egy eléggé lepukkant helyre, amelyiknek 40 oldalas étlapja volt (tehát szinte semmi sem friss) és egy faszi félmeztelenül hordta a tányérokat ide-oda. Kirendeltünk valami elől lévő kaját, amit a főpincér/tulaj is ajánlott: Irina valami marhacuccot krumplival, egy zöld színű levest, én meg valami pirított nyulat, közepesen csípős körettel. A marhát és a levest hozták először. Ez egész valahogy tisztátalannak tűnt (nem segített az sem a dolgon, hogy a főpincérnek egy nagyon brutálisan csúnya halfeje volt, hosszú kiengedett hajjal, és olyan fogsorral, hogy Józsi felvisított volna, ha meglátja), a szósz szerintem túl sós is volt. Irinának ízlett (az éhség nagy úr), én addig a levesből kanalaztam (kihoztak egy egész kondérral, de legalább nem volt íze), és vártuk a fő fogást, a nyulat. Teltek a percek, közben elfogyott a marha, és Irina kezdett tőle rosszul lenni, én még alig ettem valamit, és már épp eldöntöttük, hogy elindulunk haza mielőtt túl késő lesz, mikor kijött a nyúl, de bár ne tette volna!

a séfbácsi ajánlásával

fél kg Nyúltepertő erőspaprikával!!! Pirított nyúl, persze.. Erre azért nem számítottam. Igazából azt sem gondoltam, hogy a nyúlon lehet annyi zsír, hogy tepertőszerűséget lehessen belőle csinálni. Full hideg az egész, és semmi íze, csök tömény tepertő. (kb az egyik darabnak a felét ettem meg). Úgyhogy nem sült el túl jól az első gasztrokaland. Ezután Irina kért egy 2 órás technikai szünetet, én viszont addig felderítettem a környéket, legalább napsütésben is láttam a Tian’anmen teret, szép nagy.

Az időről annyit, hogy az első napok környezetszennyezettséges nyivákolása teljesen vaklárma volt, a köd csak a nedves időszak velejárója. Oké, hogy szennyezett a levegő, de ebből semmit nem lehet látni/érezni. Melegnek meleg van (36 fok), de amúgy semmi extra, ma még kifejezetten száraz is volt az idő, estére pedig tök kellemes lett a levegő.

Koraeste felkerekedtünk az egyik Tom által ajánlott környékre, az éttermeiről és bárjairól ismert Sanlitun faluba (ami amúgy mára egy felhőkarcolókkal és plázákkal színesített ízig-vérig modern városrésszé nőtte ki magát). Kacsavadászatra indultunk, és  azt hiszem, sikerült az alkalomhoz illően felöltözni.

Nem csalódtunk, már az elején találtunk egy olyan helyet, hogy egyszerűen nem   lehetett továbbmenni. A közönség is igényesnek tűnt, sok dörzsöltnek tűnő külföldivel, és ráadásul az egész nagyon stílusosan volt berendezve. Itt aztán le is parkoltunk a következő 2 órára, és közben (a helyben sütött, omlós húsú és ropogós bőrű kacsa mellett) kipróbáltunk egy ismeretlen gombákkal övezett pirított marhát, és édes szószban ázó lilaburgonya püréjét. Iszonyat jó volt minden, ráadásul Irina még a déli események hatása alatt volt, úgyhogy kb 80:20 arányban osztoztunk a szokásos 66:33 helyett. Ezért tartott 2 óráig, egyszerűen nem volt szívem bármit is az asztalon hagyni. Erről is csináltam képeket:

A végén még egy kis ismerkedés is belefért a mellettünk evő olasz srácokkal, ők éppen egy csípősmustáros kápsotatekercs-tállal bírkóztak, miközben ezt hajtogatták: „picante!..picante!”
Kiderült, hogy a környéken van egy nagyon fasza youth hostel, el is mentünk megnézni, úgy hívják, hogy Sanlitun Hostel (ha valaki esetleg). Érdemes megjegyezni, mint szálláslehetőséget, mert nagyon jó hangulatúnak látszik, és a környék sztem a legjobb Pekingben az eddig látottak alapján. Még sétálgattunk egy kicsit az utolsó metróig, rábukkantunk nagyon hangulatos bárokra is helyi zenekarokkal, sőt még sztriptízbárszerűséget is láttam, bár a lány azt figyeltem (amennyire így kívülről a szemem sarkából meg lehetett állapítani), hogy azért nem bontakozott ki teljesen.
Holnap mindenképp visszamegyünk a környékre, és alaposabban feltérképezzük, nagyon bejövős!

A mai napi megfigyelések:
- A kínaiak – hiába a tűző nap – csak elvétve viselnek napszemüveget, akit zavar a nap, inkább egy esernyőt tart a feje fölé. Vajon a szemformának van hozzá köze?
- Brutálisan jók a metróvonalak, mindenhol modern, kitérképezve, angol nyelven is. Eddig a legjobb metró ever, veri az általam ismert európai nagyvárosokat is szerintem (a pekingi és a sanghaji is), talán Madridban láttam egyedül jobbat.
- Az utcán nézelődve nem látszik, hogy nagy különbségek lennének az emberek között, újgazdag menőcsávókat drága autókkal nem is lehet látni
- A pekingi arcok közül is egyre több a szép vonásokkal rendelkező (és ezt a benyomást Irina is megerősítette), úgy látszik, hogy kezdünk hozzájuk szokni?!
- Mindeki , még az utcaseprők is (és nem túlzok) okostelefonnal mászkál. Ugye itt jóval olcsóbbak a helyi márkák, de az Apple pl ugyanannyi, mint nálunk, mégis rengeteg az Iphone is.

Sajnos eljött az utolsó nap Sanghajban, ráadásul csak fél nap, mert koraeste már indul a vonat vissza Pekingbe, úgyhogy még a végén megpróbáltuk az eddig kimaradt dolgokat pótolni.  Az egyik például a reggeli taj-csi, felkeltem már f8-kor,  (4,5 óra alvás!), hogy mindenképpen elérjem a 8-as kezdést, le is vánszorgok a lobbyba, aztán kderül, hogy ma pont nincs,  sebaj, talán majd Pekingben.  A városi programok közül a legnagyobb dolgokat már kimerítettük, mára kinéztünk egy ún „művész környéket”, abban a városrészben még úgysem jártunk. Rossz volt a szórólapon a térkép, úh jó sokat bandukoltunk, de legalább megismertünk egy átlagos sanghaji részt, ahol a normális lakóházakat váltják a hutongok (de ezek most jobb állapotban voltak, csak továbbra is nagyon kicsik egy othonnak). Beszéltük is, hogy mekkora királyság lenne megvenni egy ilyen hutong-részt, és a hazai romkocsmák mintájára kipofozni, és egy bár- és partinegyedet csinálni belőle. Sanghajban tutira nagy szám lenne, mert elégfantáziátlan egy átlagos környék. Mikor nagy nehezen megtaláltuk a célpontot, akkor kiderült, hogy gyakorlatilag ezt csinálták meg, csak nem partinegyed, hanem egy pár bárt/éttermet és rengeteg turistaboltot hoztak létre egy nagyon jópofa dekorációval, és a boltokban is a sok gagyi mellett voltak értékelhető cuccok is. Lőttem egy pár képet, engem nagyon a romkocsmák hangulatára emlékeztet.

Így néz ki egy jó állapotban lévő hagyományos hutong (sok ilyen vot a környéken):

Ez pedig a felturbózott negyedből egy pár kép, sajnos nem sikerültek túl jól, nem jön át igazán a hangulat, ami pedig rendesen ott volt, kár, hogy nem maradt rá több időnk alaposabban szétnézni.

(megvan a tigris farkas motorozik póló?)

A mai volt az utolsó teljes napunk Sanghajban, és mivel tegnap alaposan kifáradtunk, ezúttal lazább volt a reggel. Késői reggeli után Irina visszafeküdt aludni, én pedig nagy nehezen beműtöttem a bal felső sarokba a tájképet az új blogfelületen. Ezzel el is ment a délelőtt :-), tartalmas kis nyaralás. Koradélután aztán nekivágtunk ismét a városnak, eddig ugyan minden nap elhaladtunk a Nép Parkja mellett/keresztül rajta (itt találkoztunk a "teáztatós" bandákkal is), de nem tudtuk még bebarangolni. Ezúttal sikerült, ráadásul felfedeztünk egy jó kis kávézót is, egy apró szigeten volt, ahol a ragyogó napsütésben az ablak mellől lehetett nézni a lótuszok virágzását a tavon (nem, nem buzultam be).

Közben láttam Zoli Facebook oldalán, hogy mostanában a fával pózolás a menő, úgyhogy rajtam nem múlik:

Közben a már említett lótuszvirágzás:

Persze itt is belefutottunk egy teás különítménybe, a móka kedvéért velük is elbeszélgettünk:
(Irinához mentek oda)
- hello, tudnátok csinálni egy képet rólunk?
- Hát hogy a manóba ne! (közben hárman pózolnak, a kis kezükkel Viktória jelet mutatva - korai az öröm!- egy jellegtelen kapu előtt)
- köszi, szuper! És honnan jöttetek? nagyon szép a bőröd! (Irináé - még mindig elég fehér szegény)
(Itt átveszem a szót)
-Európából, Magyarországról.
- Fú, az egy nagyon kicsi ország
- Igen tudom. És ti? idevalósiak vagytok?
- Csak az egyikünk, ő az "idegenvezető", mi a feleségemmel egy nagyon szép helyről jöttünk Hong Kong mellől. És mit csináltok Sanghajban? Mi épp egy teázóba tartunk a nagy épület mögé, ahol nagyon finom kung fu teák vannak Kína minden szegletéből. Nam akartok velünk tartani? (egy kicsit korán akar zárni a csávó, a tegnapi első banda sokkal jobban csinálta)
- Nem, mi inkább kávésak vagyunk, a magyarok gyomra sajnos genetikailag érzékeny a teára, fura nemzet vagyunk..
 

Már tegnap eldöntöttük, hogy a mai nap a klasszikus piros kétszintes hop on - hop off busszal térképezzük fel jobban a várost, olyannal amely a látnivalók között köröz.

Nem indult könnyen a dolog, mert viszonylag nehezen sikerült rátalálni az indulómegállóra is, aztán meg jó sokat kellett várni. Miközben a környéken kóricáltunk, megtalált minket (Irinát) egy család, hogy csináljunk róluk egy képet, aztán elkezdtek kedvesen kérdezgetni, tök jól beszéltek angolul (az eddigiekhez képest). Kiderült például, hogy nagyon szépnek tartják, ha valakinek tejfehér a bőre, épp ezért jár sok nő esernyővel, hogy ne barnuljon. Meg mondtak helyeket, amelyeket érdemes meglátogatni. Olyan jól összemelegedtünk, hogy fel is ajánlották, hogy mivel ők is turistáskodnak, de valami teafesztivált akarnak megnézni, ami a szomszédos épület mögött van, akár csatlakozhatnánk is hozzájuk, mielőtt elmegyünk buszozni. Én egy kicsit hajlottam a dologra, mert tényleg ígérestesnek tűnt, hogy lehet valaki helyivel diskurálni végre, de láttam, hogy Irina nagyon húzódozik, úh hagytuk őket tovább menni. Ami gyanús volt: egyrészt túl kedvesek voltak, mindenkinek furamód jó volt az angolja, és a képet mikor csináltatták, egy szakadt metrólejárat volt a háttérben !!! - nagy pirospont Irinának, hogy ezt kiszúrta.(Az a baj, hogy mivel mi is angilul beszélünk egymással, nem tudta már menetközben magyarul elmondani) Ezzel meg is győzőtt, hogy valószínűleg egy jó kis csapdát kerültünk el, nemrég ugyanis az egyik kollégámat is pont Sanghajban csalták be egy teázóba, és a végén ki kellett fizetni egy méretes számlát - úh a "tea" szó említése már önmagában is egy kicsit intő jel volt. Azért még egy szemernyi kétely volt bennünk, mert tényleg ártatlannak tűntek, de nem volt idő sokáig agyalni rajta, mert 1 perc múlva odajött 3 diáklány, hogy csináljunk légyszi róluk képet, meg amúgy honnan jöttünk blablabla, és btw épp most mennek egy teafesztiválra amögé a nagy épület mögé, nincs-e kedvünk velük tartani? :-))

Az Óváros

Sanghaj fantasztikus város!!

Még csak egy szűk napot voltunk itt, de ez már most eldönthető, sokkal jobb, mint Peking, ez egy tök szép, és élhető, modern város, leginkább talán New Yorkhoz lehet hasonlítani, csak az ember sokkal inkább biztonságban érzi magát (talán mert egységes az összetétel, nincs az a bábeli hangulat).

Itt már egyből metróra szálltunk, és hamar bejutottunk a város sétálóútjához - egyrészt itt biztosnak tűnt a kajához jutás, másrészt kellett venni néhány apróságot, lassan fogyóban van a ruhakészletünk, mert megfogadva az összes olvasott leírást (oké, annyira sok azért nem volt) mindenki azt írta, hogy üres bőrönddel kell jönni. Ráadásul legutóbb az USA-beli utazáshoz nagy kár volt olyan sok ruhát pakolni. Nos, itt azért nem olyan jó a helyzet. A jó márkák ugyanolyan drágák (ha nem akar valaki hamisított cuccokat venni), vagy még drágábbak is, a többi meg gagyi. Igazság szerint egy selyem póló-inggel szemezgetek, az legalább tényleg igazi kínai, de az a baj, hogy egyrészt nehéz olyan színben találni, amivel ne röhögnének szembe az ismerősök, másrészt az igazi selyem nagyon drága (30e Ft körül), ami ennél olcsóbb, annál meg félek, hogy nem valódi. Ördögi kör. 

Kezdünk beleszokni a pálcikákba, Irina eddig mindig kiváltotta egy villával, de ma nem volt menekvés, el kellett kezdeni a tanulást. Nekem már régebbről van tapasztalatom, és csiszolgatom a technikát: tésztát és rizst már bármikor bármennyit biztonsággal foltmentesen abszolválok, az ideális méretű húsokat és zöldséget is könnyedén felcsippentem, viszont a sikamlós szósszal bevont ínyencségek és a hússzeletelés pálcikával még gyakran foltot hagynak a ruhámon..

Akció közben - nem ez a pálcikatechnikám ám, de két kézzel könnyebb szétcincálni a húst.És Irinát sem kínozza semmilyen fogorvos a tükörben, nem tudom, hogy sikerült ilyen fejet produkálnia

Ma még a nap nagy részét Pekingben töltöttük, aztán este/éjszaka utazás Sanghajba vonattal. 14 óra, de van hálófülke. Nem akartunk a gyorsvasúttal menni, mert az csak nap közben közlekedik, így viszont több nappalunk van, és a jegy is olcsóbb, meg szállodát sem kell fizetni. Azonban volt egy kis para ettől a vonatúttól, mert ha lekéssük, eléggé megbonyolítja az útitervet. Ezért inkább mindenhol jóval előbb ott voltunk, és lazábbra terveztük a napot.

Kényelmes kicsekkolás után először az Ég Oltárához mentünk, ez egy 3-mas számmisztikában élő vallási épület, anno itt áldozott a császár a legnagyobb Jangnak, a Napnak. Tartozik hozzá egy szép nagy park is, ahol a sok turista mellett a helyi idősek is kijárnak kártyázni és go-zni. Meg árulgatni ezt azt. Az egyik néni például cipőt kötött.

Egyre otthonosabban mozgunk már a városban, úgyhogy eldöntöttük, hogy rámerészkedünk a metróra is. Jó ötlet volt!
Ráadásul ma Peking egy ragyogó arcát mutatta - kisütött a nap! Hurrá!! reggel Irina fedezte fel a furcsaságot, először el sem akartam hinni.  És így már azért logikusabbnak tűnik a kép. Mégsem él folyamatosan egy batmani Gotham City szerű pöcegödörben ez a 8.5 millió ember. Igaz, hogy szennyezett a levegő, de azért az elmúlt napok döbbenetes köde inkább a páradús évszaknak volt köszönhető. Éjszaka kitakarított egy front, és ma már - bár gondolom a szennyezettség továbbra is magas - csak simán meleg volt, de teljesen jól látszott az ég, szinte Budapesten érezhette magát az ember. Illetve mégsem, mert a metrórendszer az két külön univerzum - az ő javukra! Minden megálló neve feltüntetve a szerelvény összes pontján angolul is, közben mutatja is, hogy merre járunk. Természetesen elekronikus beléptetési rendszer - a londonihoz hasonló, és itt mindössze 2 jüanba (75 Ft) kerül egy kártya, és bármeddig érvényes, amíg föld alatt vagyunk. Ja és szinte a teljes véros le van fedve. Ma a Nyári Palotában mentünk, kb 1ó:15 percet voltunk a rendszerben, de 2 jüanból kijött. És furamód a föld alatt az emberek is kicserélődtek. Az eddigi felszíni szakadt/szürke mókusokból hirtelen egy teljesen színes világ kerekedett, divatosan felöltözött fiatalok, mindeki kezében a legújabb okostelefonok - az iPhone elég menő itt is. És még egy jópofa dolog van, itt kifejezetten magasnak számítunk :-), még Irina is simán eléri a legmagasabb kapaszkodókat is, én meg egyenesen ellátok a fejek fölött a szerelvény végéig :-) - pedig jó sok egybe van nyitva, így rengeteg kényelmes állóhely van, nagy terekkel.

Útközben beugrottunk egy mekibe, nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen helyi specialitásokat találtak ki: és tényleg: a wrap zöld volt, és valami furcsa állagú hús volt benne (azaz az eljárás azért hasonló), viszont találtunk Jing-Jang szendvicset:

Egy csomagban nyomatták a kettőt, az egyikben csirke, a másikban disznó. Még a szezámmagok színére is ügyeltek!

A második nap követtük a német nyugdíjasok jól bevált receptjét, és beiratkoztunk egy társasutazásra. Nem bántuk meg! Igaz, a f7-es kelés és a rohamtempós reggeli (már rutinosan tolom a szívószálat a joghurt jobb felső sarkába - nem értem, miért így eszi mindenki, legalább az ötöde benne marad a végén) nem épp egy álomnyaralás része, de legalább jó hosszú a nap.

Egy szimpatikus, nagyon jó arc kínai srác (Pen) volt a guide, és végre érthető akcentust használt, bár így is nagyon kellett fülelni, de azért nagy könyebbség, ha csak minden 6. szót kell találgatni, nem pedig a felét. 3 éve költözött Pekingbe, azóta turistákat kisbuszoztat főállásban. Azt mondja, hogy szemmel láthatóan egyre brutálabb a szennyezettség. Van egy applikációjuk is az okostelefonon, ami mindig az aktuális levegőszennyezettséget mutatja. Többféle érték kompozitjaként számolják, és 200-nál már baromi ártalmas a levegő. Ma reggel 180 volt, ez egy tisztább napnak számít, de mutatott az elmúlt hetekből egy 440-es értéket - ekkor 1 óra a "friss" levegőn annyit ér, mint 10 szál cigi! Szóval nagy gáz van Pekingben, még pár év és teljesen lakhatatlanná válik a város. A szennyezésnek kb 20%-át adják az autók, pedig már bevezették a páratlan/páros rendszámú napokat, de erre válaszul legtöbben inkább vesznek még egy kocsit. A legtöbbet Pen szerint az acélgyárak nyomatják. Már a kicsiket becsukták, de a nagyok még működnek. Elgondolkodik az ember, hogy az okés, hogy kell a gazdasági növekedés a társadalmi békéért meg minden, de tényleg élhetetlen bakker a fővárosuk! Shanghai állítólag jobb kondiban van, majd pár nap múlva kiderül.