A mai volt az utolsó teljes napunk Sanghajban, és mivel tegnap alaposan kifáradtunk, ezúttal lazább volt a reggel. Késői reggeli után Irina visszafeküdt aludni, én pedig nagy nehezen beműtöttem a bal felső sarokba a tájképet az új blogfelületen. Ezzel el is ment a délelőtt :-), tartalmas kis nyaralás. Koradélután aztán nekivágtunk ismét a városnak, eddig ugyan minden nap elhaladtunk a Nép Parkja mellett/keresztül rajta (itt találkoztunk a "teáztatós" bandákkal is), de nem tudtuk még bebarangolni. Ezúttal sikerült, ráadásul felfedeztünk egy jó kis kávézót is, egy apró szigeten volt, ahol a ragyogó napsütésben az ablak mellől lehetett nézni a lótuszok virágzását a tavon (nem, nem buzultam be).

Közben láttam Zoli Facebook oldalán, hogy mostanában a fával pózolás a menő, úgyhogy rajtam nem múlik:

Közben a már említett lótuszvirágzás:

Persze itt is belefutottunk egy teás különítménybe, a móka kedvéért velük is elbeszélgettünk:
(Irinához mentek oda)
- hello, tudnátok csinálni egy képet rólunk?
- Hát hogy a manóba ne! (közben hárman pózolnak, a kis kezükkel Viktória jelet mutatva - korai az öröm!- egy jellegtelen kapu előtt)
- köszi, szuper! És honnan jöttetek? nagyon szép a bőröd! (Irináé - még mindig elég fehér szegény)
(Itt átveszem a szót)
-Európából, Magyarországról.
- Fú, az egy nagyon kicsi ország
- Igen tudom. És ti? idevalósiak vagytok?
- Csak az egyikünk, ő az "idegenvezető", mi a feleségemmel egy nagyon szép helyről jöttünk Hong Kong mellől. És mit csináltok Sanghajban? Mi épp egy teázóba tartunk a nagy épület mögé, ahol nagyon finom kung fu teák vannak Kína minden szegletéből. Nam akartok velünk tartani? (egy kicsit korán akar zárni a csávó, a tegnapi első banda sokkal jobban csinálta)
- Nem, mi inkább kávésak vagyunk, a magyarok gyomra sajnos genetikailag érzékeny a teára, fura nemzet vagyunk..
 

Eután a pihenőnap jegyében nekiálltunk éttermet és ruhaboltokat keresni, az étterem sikerült először, de nem is akármilyen. Egy óriási mindenféle ételt és alapanyagot áruló csarnokra akadtunk. Pl egy kis disznópofa:

Fincsi, mi?

Ennek a tetején volt egy olyan hely, hogy sütőlapok voltak az asztal közepén, és iPadek a szélén, de nem vicc, mind a 25 asztal szélén egy iPad figyelt, abban vezette a pincér a rendelést, meg tolmácsgépnek is jó volt (illetve szart sem ért). Ahogy megrendeltük a kaját, több séf jött felváltva, és együttes erővel lassan az asztalnál megcsinálták a kacsamellet zöldségekkel, fűszerekkel, kókuszzsírban szójaszósszal sanghaji módra (a szomszédos asztalnál valami pacalfélén dolgoztak). Közben mi hálából végig pálcikával ettünk, Irina is kezd ráérezni, ma ellestem egy új technikát.

Ezzel a kiadós ebéddel jó sok idő elment, de kíméltük magunkat az esti hajókázásra a Bund-ról (így hívják a Huangpu folyó melletti partszakaszt, ami a régi városközpont, és innen nyílik a panoráma az új részekre). Végre sikerült megvenni a ruhákat az út hátralévő részére - Irina 2 télikabáttal készül (amúgy az egyik tényleg nagy fogás), nekem az új pólókkal sikerült hozni a 16 éves kínai kamaszsrác szintet, de hát YOLO van!!

A hajózás jó volt, minden lehetséges szögben és kombinációban lefényképeztük magunkat az összes világító magas épülettel a háttérben, de közben azért a menetszél zseniális volt a trópusi hőségben. Ugyan Sanghajban ezerszer jobb a levegő, mint Pekingben, és az ég is tiszta volt eddig mindig, de meleg van - 35-36 fok, és sokszor itt is nagyon páradús a levegő. Tovább is fűztem a teóriámat, hogy miért nem sportol semmi komolyabbat az átlagos kínai városlakó: a nagy hőség és magas páratartalom miatt egyszerűen lehetetlen a szabadtéren mozogni, így a gyerekek már fiatal kortól nem tudnak kint focizni, kosarazni, így marad a taj-csi a felnőtteknek, a kiskölykök meg mehetnek kungfuzni. De az meg nem ad játékélményt.

A pózerkedés eredménye:

(ok, látom, hogy Irinánál szinte semmi sincs a háttérben, de sztem ez sokkal jobb kép, a jó háttér meg látszik nálam)

Hazafelé menet megint átvágtunk a hutongokon, és a szokásos arcok köszöntek vissza. Néha nehéz eldönteni, hogy valami hutongnak számít-e vagy csak sima kockakonténer negyednek, de egy egyszerű hüvelykujjszabályt fejlesztettünk ki. Ha a srácok félmeztelenül nyomják, akkor az már hutong. Ezúttal denevérek szerencsére nem voltak. Útbaejtettük még a város egy másik helyi szociális csakráját, a Yuyuan kertet, itt társastánc volt az esti program a tér közepén. Jó sokan voltak, főleg a középkorú 40-60-as generáció (így 30 felett már kitolódik a besorolás :-) ), azért jó dolog ez, hogy így tudnak lazítani.

Igazából nagy kár, hogy aki jól beszél angolul, az mind a ravaszkodásra használja (az eddigi tapasztalatok szerint), a többiekkel meg csak mosolygunk egymásra, meg kedvesen integetnek, de tovább nem nagyon jutunk.

Még az este során beleakadtunk a sanghaji bikába, ami teljesen hasonló a wall street-ihez, úgyhogy a másik mellé ez a skalp is bekerült a gyűjteménybe.

Már eleget szerepelt ma a képem, jöjjenek inkább cuki helyi gyerekek a bikával

Úgy látszik, hogy itt nem szokás megsimogatni a bika heréjét, hogy szerencsét, hozzon, mert még nem volt csillogósima, de azért megtettük amit lehetett, hogy ismét beinduljon a kínai bull piac.

Holnap reggel korán csoportos taj-csi a szállodában, a kettlebell helyett most pont jó lesz, aztán este vonatozunk vissza Pekingbe a maradék időre. Eléggé sajnáljuk, mert egyrészt itt jobb az idő, és a szálloda is ezerszer jobb ugyanannyi pénzért. Pekingben az utolsó szállás egy kicsit bizonytalan, mert sokan panaszkodtak a netre, remélem, h nem lesz gond vele.